11. számú túra: Szárliget - Dorog

 

Metszet

Szárliget vá. - Somlyóvár: 10,5 km   Térkép szerinti útvonalhossz: 66,7 km
Somlyóvár - Koldusszállás: 8,6 km   Maximális magasság: 499 m
Koldusszállás - Bányahegyi eh.: 11,2 km   Minimális magasság: 117 m
Bányahegyi eh. - Gerecse üdülő: 4,5 km   Szintemelkedés: 1739 m
Gerecse üdülő - Pusztamarót: 2,4 km   Szintcsökkenés: 1839 m
Pusztamarót - Péliföldszentkereszt: 8,1 km   Szintidő: 19:34'
Péliföldszentkereszt - Mogyorósbánya: 5,2 km      
Mogyorósbánya - Tokod: 5,6 km      
Tokod - Dorog vá.: 9,0 km      
Összesen: 65,1 km      

 

2011. szeptember 10. Szárliget - Koldusszállás

A szeptember elejéhez képest meglepően nyárias időt kihasználva belevágtunk egy újabb tájegység, a Gerecse teljesítésébe. Székesfehérvárról Tatabányára autóval, majd onnan vonattal Szárligetig utaztunk. Minden bizonnyal mi voltunk a nap első Kéktúrázói, mivel a pecsét még nem volt a megszokott helyén (az ablakpárkányon), hanem a vasutas bennünket megpillantva, külön kérés nélkül hozta ki a forgalmi irodából. A szükséges adminisztrációt gyorsan elvégeztük, így 9 óra után pár perccel vágtunk neki a szakasznak.

A vasútállomás épületét magunk mögött hagyva hamarosan kigyalogoltunk a faluból is, azonban az erdőbe beérve nem a csend vagy a madárdal, hanem az M1-es autópálya forgalmának zaja volt a meghatározó. Ez csak tovább fokozódott, amint elértük az autópályával párhuzamosan futó aszfaltozott utat. Szerencsére a kék jelzés rövidesen egy birkalegelőn keresztül folytatódott, majd ápolt környezetben fekvő, a figyelmeztető táblák és a kerítések alapján magántulajdonú kis tavacskák mellett haladtunk tovább.

A kis szintemelkedésű, jól járható utakon kellemes volt a gyaloglás, csak a Váli-víz keskeny medréhez történő leereszkedés során kellett egy kicsit gazosabb szakaszon átvágni magunkat. A patakocskán könnyedén átkeltünk, majd a Hársas hegy oldalában vezető jelzés ismét emelkedni kezdett. Két alkalommal is kisebb nehézséget okozott a vadvédelmi kerítésen való átjutás, de az enyhe kaptatók után széles, murvás úton gyalogolhattunk. Ugyan különösebb látnivaló nem akadt, viszont több helyen is csemegéztünk még a szederbokrokról.

TúraképA Kéktúra egy kanyarulatnál jobbra letért a murvás útról, és gyakorlatilag szintben haladva, igazán kellemes, árnyas erdőn keresztül elértünk a Somlyóvár kulcsosházhoz. A különböző fórumokon olvasottak után már nem is okozott igazi meglepetést, hogy a kulcsosháznál kihelyezett kis fém dobozkában nemhogy pecsétet, de még "nyalókát" sem találtunk. Erre nehezen tudok elfogadni bármilyen magyarázatot, és az az érzésem, mintha esetenként hiányozna az Országos Kéktúra mozgalom iránti gondosság és felelősség. Pecsét hiányában elkészítettük tehát a teljesítés későbbi igazolásához szükséges fényképeket, majd a réten továbbsétálva megcsodáltuk a Gerecse irányába nyíló kilátást, és pihenőt is tartottunk.

Mivel időben jól álltunk, és egyébként is sajnáltuk volna kihagyni, rövid kitérőt tettünk a Somlyó 448 méter magas, fennsíkszerű tetejére. A leginkább füves réthez hasonló "csúcsról" a kissé felhős idő ellenére is szép kilátás nyílt Tatabánya és a Gerecse felé, de a távolban felsejlett a Budai-hegység vonulata, és felismerhetően látszott az Esztergomi Bazilika épülettömbje is.

Rövid és nem túl meredek ereszkedést követően elértük a Tornyó-puszta felé vezető aszfaltozott utat, ami segítette ugyan a gyorsabb haladást, azonban térdeinkben éreztük a negatív hatást is. Nem bántuk, hogy hamarosan ismét erdei úton folytathattuk, majd a Tarjánt Tatabányával összekötő műutat keresztezve már a Bodza-völgyben jártunk. Mindketten egyetértettünk abban, hogy ezt a rövid részt szívesen kihagytuk volna a mai napból. Az a legkevesebb, hogy a jelzéseket sem volt egyszerű követni, de a tűző napon, és a leginkább szántóföldre emlékeztető réten való bukdácsolás igazán nem hiányzott. S mindehhez zenei aláfestés az autópálya idegborzoló zaja.

Aztán egy éles jobbkanyarral végre ismét a fák között voltunk, és ahogyan egyre távolodtunk az autópályától, megint a megszokott hangok uralták az erdőt. Ez a rész sem jelentett különösebb fizikai megterhelést, hiszen széles úton, árnyas fák alatt haladtunk. Azonban nehogy minden tökéletes legyen, a pókok gondoskodtak róla! Hálójukat olyan láthatatlanul fonták keresztbe előttünk, hogy mire észrevehettük volna azokat, már régen az arcunkba csapódtak, vagy éppen a hajunkba tapadva okoztak kellemetlen másodperceket. Így ez az erdei szakasz leginkább a ránk ragadt pókhálómaradványok tépkedéséről és törölgetéséről maradt emlékezetes számunkra.

Szerencsére a pókokkal folytatott küzdelmünk azonnal véget ért, amint egy erdőirtás melletti napos útszakaszra jutottunk, és hamarosan megpillantottuk a Koldusszállásra vezető aszfaltozott út mellett kialakított pihenőhelyet is. Itt kipróbáltuk mind a régi fém, mind az újabb gumis bélyegzőt, de végül ez utóbbi lenyomata került az igazoló füzetekbe. A mai túrát eddig terveztük, így nem a vadászház, hanem a "Fagyűjtőtelep, bejárati út" buszmegálló felé vettük az irányt. A menetrend szerinti autóbuszra csak mintegy 10 percet kellett várnunk, így 16 órakor már Tatabányán voltunk.

 

2011. szeptember 17. Koldusszállás – Bányahegyi erdészház

Az újabb "nyári" hétvégét kihasználva folytattuk utunkat a Gerecsében, és – hosszú idő után - ismét az öcsémékkel együtt. Tatabányáig most is autóval mentünk, majd autóbusszal tovább a már ismert "Fagyűjtőtelep, bejárati út" megállóig. Az aszfaltozott bekötőúton értük el a kék jelzést, ahol rögtön be is kerültek a pecsétek az igazoló füzetekbe. Mivel a mai napra viszonylag rövid távot terveztünk, túlságosan sietnünk sem kellett, így már majdnem fél 11 volt, mire a koldusszállási vadászház felé vettük az irányt.

TúraképA vadászház közvetlen környezete a kis tavacskával, a legelésző lovakkal, a barátságos macskával és kutyával egészen kellemes benyomást keltett, de rácsodálkoztunk a hatalmas méretű, öreg cserfára is. Aztán az Országos Kéktúra nyomvonala hamarosan bekanyarodott az erdőbe, ahol kissé emelkedő, azonban mégis kellemes úton haladtunk tovább.

Rövidesen már a Pes-kő alatti erdőirtásoknál jártunk, azonban a valahol felettünk emelkedő sziklafalakra csak a fák között megjelenő, vélhetően korábban levált mészkőtömbökből következtethettünk, mert a sűrű erdő takarta a kilátást. A szintben futó úton jól haladtunk, és a táj csak akkor változott meg, amikor elértük a Vértestolna feletti réteket. Több helyről is szép kilátás nyílt a vértestolnai medencére és a falu fölé magasodó Öreg-Kovács lapos gerincére, azonban az összképet a villanyvezetékek és villanyoszlopok jelentősen lerontották.

Néhány vadvédelmi kerítésen, valamint a Fábián-kő ördögszántásos tetején való átjutást követően rövid pihenőt tartottunk egy irtásfolt szélén, ahonnan jó rálátás nyílt mind az előttünk magasodó Gerecsére, mind Héreg házai felé. A jelzés ezt követően is árnyas erdőkben, és újabb létramászásokkal tarkított utakon vezetett, majd az emelkedő lejtőbe váltott, és egyre inkább a vöröses színű mészkő vált uralkodóvá.

Tudtuk, hogy ez már a tardosi "vörösmárvány-bánya" közelségére utal, és egy tisztás túloldalán meg is pillantottuk a Bánya-hegyi erdészházat, valamint a hatalmas cserfát, oldalán a kéktúra bélyegző fém dobozkájával. A fában tanyát vert lódarazsak miatt nem volt veszélytelen a pecsételés, de végül sikerült baj nélkül megúsznunk. Sajnos az erdészház és környéke eléggé lepusztult állapotban van, és a felújítás vagy megtartás szándékát sem igazán láttuk az 1941-ben emelt épületnél.

Az erdészháznál letértünk a kék jelzésről, és a bánya széles, murvás útján Tardos felé vettük az irányt. A falu központját 3 óra körül értük el, majd rövid várakozást követően autóbusszal utaztunk vissza a Tatabányán hagyott autónkhoz.

 

2012. augusztus 19. Bányahegyi erdészház - Péliföldszentkereszt (ellentétes irányban bejárva)

A mai táv egyik végpontja sem érhető el közvetlenül tömegközlekedéssel, ezért úgy döntöttünk, inkább "ráhúzunk" egy kicsit, de nem adjuk fel a már jól bevált módszerünket. Azaz Héregig elmentünk autóval, majd onnan tovább autóbusszal Őrisáp megállóhelyig. A túrát 9 óra körül kezdtük, és a nem túl nagy forgalmú bekötőúton Péliföldszentkeresztre gyalogoltunk, hogy becsatlakozzunk a kék jelzésbe. A már ismerős, templom mögötti padoknál pecsételtünk, majd egészen rövid pihenő után már tényleg nekivágtunk a Kéktúrának.

Már az aszfaltozott út is szépen emelkedett, de amint a bajóti Öreg-kő mögött az erdő felé fordultunk, még meredekebb szakasz következett. Szerencsére árnyat adó fák között, jól járható, széles földúton vezetett a jelzés, így hamarosan már a Kökényes-oldalból "gyönyörködhettünk" a Kecske-kői bánya tájba nem illő látképében.

Rövid ereszkedés után kereszteztük a Bajótot Bajnával összekötő műutat, hogy újabb kaptatókon és lejtőkön át, kilométereken keresztül egy villanyvezeték nyiladékában gyalogoljunk. Már épp kezdtünk nagyon ráunni az egyhangú tájra, amikor a kék jelzés végre ismét bevezetett az erdőbe, és a Vaskapu-szurdok peremén haladó út mellett hatalmas szederbokrokat találtunk. Természetesen alaposan belakmároztunk az érett, fekete gyümölcsökből, és újult erővel folytattuk utunkat.

TúraképTöbb erdőirtáson és jó néhány vadkerítés kapuján átjutva értünk le a pusztamaróti rétre, ahol pecsételtünk, és körbejártuk a törökökkel 1526 szeptemberében vívott csata során elesetteknek állított emlékművet, valamint az egykori falu kicsi temetőjét. A hatalmas fenyőfa alatti, árnyékos padoknál megebédeltünk, majd a murvás úton a Vízválasztónak nevezett nyereg felé vettük az irányt.

Itt balra fordulva ismét emelkedő következett, ezúttal a Kis-Gerecse oldalában. A kék jelzés szép helyen, egyre nagyobb mészkősziklák között oldalazott, mígnem elértük a jelenleg ismét az egyház kezelésében lévő, Serédi Jusztinián hercegprímás, esztergomi érsek által 1935-ben építtetett nyaralót. Pontosabban csak annak kerítését, melynek egyik oszlopánál a szabványos fém dobozban elhelyezett MTSZ-es bélyegzővel igazoltuk, hogy itt is jártunk.

Rövid gyaloglás után már a Sandl-hárs néven ismert fa-matuzsálem mellett álltunk, melynél kora, impozáns méretei és kesze-kusza gyökerei miatt muszáj volt elidőzni pár percet. Azt azonban nem nagyon értem, miért kellett az élő fára egy táblát és egy méretes fém keresztet szögelni…

A kék jelzés innen jórészt árnyékos erdőben, széles, kellemesen lejtő földúton vezetett, így viszonylag gyorsan elértük a régi vasút jól kivehető nyomvonalát, mellyel párhuzamosan haladva a Bánya-hegyi erdészház felé folytattuk tovább.

Az egykor minden bizonnyal szebb napokat látott épület és közvetlen környéke továbbra is lehangolóan elhanyagolt, ráadásul a Kéktúra pecsétnek korábban otthont adó hatalmas cserfának is már csak a torzója látható. Meg nem erősített hírek szerint az odvában megtelepedett lódarazsak elleni "harc" során valaki vagy valakik egyszerűen felgyújtották.

Így a mai szakasz teljesítését a kis tisztás átellenes oldalán lévő fára kihelyezett új bélyegzővel, pár perccel 3 óra után igazoltuk. Azonban túránk itt még nem ért véget, hiszen a zöld jelzésen még nagyjából 3,5 kilométer gyaloglás, helyenként igen meredek oldalakon történő ereszkedés várt ránk, mígnem elértünk a héregi tájház előtt hagyott autónkhoz.

 

2012. május 26. Péliföldszentkereszt – Mogyorósbánya (ellentétes irányban bejárva)

Alapos tervezgetés után végre úgy nézett ki, a Pünkösd miatti hosszú hétvégén sikerül teljesítenünk a 2012-es év első Kéktúra szakaszát. Az öcsémékkel együtt készültünk arra, hogy bejárjuk a Mogyorósbánya-Dorog távot, ezáltal is közelebb jutva a Gerecse leküzdéséhez.

Ahogy a túraszakaszok mind távolabb helyezkednek el Székesfehérvártól, úgy egyre több gondot jelent számunkra az utazás megszervezése is. Most azonban viszonylag könnyen jött a megoldás: autóval Dorogra, majd onnan autóbusszal Mogyorósbányára. Itthonról időben elindultunk, és közel fél órával a menetrendben feltüntetett időpont előtt már Dorogon, sőt egészen konkrétan a buszmegállóban voltunk. A korábban változékonynak jósolt idő is kellemes napsütéssé szelídült, így teljes joggal érezhettük: ma is egy szép napunk lesz! Sajnos ez csak részben teljesült, és nem az időjáráson múlt…

A megállóba egymás után érkeztek az autóbuszok Esztergom felől, de valahogy egyiken sem véltük felfedezni a Mogyorósbánya úti célt. Türelmesen vártunk, de akkor már kezdett gyanússá válni a dolog, amikor félóra "késés" mutatkozott a mindössze 8 kilométeres távolságon. Minden előkészítés és gondos tervezés ellenére el kellett ismernünk: ez a busz bizony elment! De hogy mikor, már sosem fogjuk megtudni.

Mivel 80 kilométer autózás után nem szerettem volna dolgavégezetlenül hazamenni, megszületett a B terv: kocsival menjünk át Mogyorósbányára, és legalább a Mogyorósbánya - Péliföldszentkereszt szakaszt járjuk be. Így a sok kieső idő miatt már majdnem dél volt, mire a Kakukk söröző előtt a pecsétek bekerültek az igazoló füzetekbe.

TúraképA faluból kivezető út eleinte meredeken emelkedett, majd egy gerincet elérve árnyas erdőben, szintben haladtunk tovább. Egy napraforgóföldet keresztezve megpillanthattuk az Öreg-kő fehéren magasodó szikláit, majd ismételten erdő következett. A kellemes séta azonban itt véget ért, sűrű erdőben kellett felkaptatnunk a nyeregben található pihenőhelyig. Innen nem a kék jelzésen folytattuk tovább, hanem a lépcsősornak nekivágva kitérőt tettünk a csúcs felé.

A rövid, ám annál megerőltetőbb kapaszkodóval először a Baits-barlangot, majd a méretében sokkal impozánsabb, beszakadt kupolájú Jankovich-barlangot értük el. Innen még továbbmásztunk az Öreg-kő sziklacsúcsára, hogy a gyönyörű kilátást élvezve tartsunk kis pihenőt és ebédszünetet. Alattunk kanyargott a Duna, jól kivehetően látszott az Esztergomi Bazilika épülettömbje, de az eredeti útirányként tervezett Nagy-Gete jellegzetes alakja is ott magasodott a távolban.

A panoráma miatt kissé nehezünkre esett elindulni, de az ereszkedés nem jelentett gondot, és viszonylag hamar elértük a szépen karbantartott kegyhelyet, majd a szalézi rend péliföldszentkereszti kolostorát. A templom mögött elhelyezett fémbélyegzővel igazoltuk a szakasz teljesítését, és a mai nap hivatalos részét 3 óra körül tulajdonképpen be is fejeztük. Mindössze 2 és fél kilométert kellett még gyalogolnunk a kék+ jelzésen a Mogyorósbányán hagyott autónkhoz, majd – egy csákvári fagylaltozást követően – 6 óra körül értünk Székesfehérvárra.

 

2012. június 2. Mogyorósbánya - Dorog (ellentétes irányban bejárva)

Az időjárás előrejelzések szerint ugyan közepesen felhős égre, azonban csapadékra csak a koraesti órákban számíthattunk, ezért – újfent az öcsémékkel közösen – elhatároztuk, hogy megint nekivágunk a Gerecsének. Nem szerettük volna az előző heti fiaskót megismételni, ezért a szakasz ellentétes irányú bejárása mellett döntöttünk. Így autóval elmentünk Mogyorósbányára, majd onnan tovább autóbusszal Dorogra.

Azonban a vasútállomásra érve már sejtettük, hogy ez sem a mi napunk lesz: a piszkosszürke, vastag felhőrétegből soha véget nem érőnek tűnő, egyenletes esőzés kezdődött. A pénztárban pecsételtünk, majd - a folyamatosan szitáló eső ellenére - negyed 10 körül mégiscsak nekivágtunk a távnak.

A várost gyorsan magunk mögött hagytuk, és széles, néhol alattomosan emelkedő erdei úton folytattuk tovább. A helyenként kifejezetten homokosnak tűnő altalaj egyébként nehezítette volna a haladást, de most örültünk, hogy legalább nem kell a sarat taposnunk. A szintvonalak alapján nehezebb terepre számítottunk, mégis viszonylag hamar elértük a Gete-hegy (Kis-Gete) legmagasabb pontját. A kék jelzésről mindössze pár méteres kitérőt jelentő kereszttől gyönyörű panoráma tárult elénk, azonban az esőfelhők és a párás levegő jelentősen rontotta az élményt.

TúraképHamarosan már a Nagy-Gete keresztjénél jártunk, ahol egy rövid pihenőt is tartottunk. A kilátás innen még szebbnek tűnt, bár az időjárás továbbra sem fogadott a kegyeibe bennünket. Érdekes látványt nyújtottak ugyan az alattunk elúszó felhők, de a napsütésnek jobban örültünk volna. Egy rövid ideig bíztunk benne, hogy talán kiderül az ég, de miután az eső még inkább rákezdett, továbbindultunk Tokod felé. Eleinte igen meredek, kanyargós ösvényen ereszkedtünk, majd minden lépésnél odafigyelést igénylő, köves, vízmosásos rész következett.

Tokodot éppen csak érintettük, hogy a falu főterén élesen balra kanyarodva ismét a mészkőszirtek felé vegyük az irányt. Egy rövid, de meredek szakasszal értünk a Hegyes-kő sziklái alá, és hiába állt el az eső, az ösvényt határoló bokroktól és magas fűtől mégis ismét csuromvizesek lettünk. Jól esett kicsit szusszanni a sziklacsúcson, ahonnan igen impozáns látványt nyújtott a Nagy-Gete tömbje, de látszott a Duna, és a távolban felsejlett az Esztergomi Bazilika épülete is.

Innen jól járható gyalogúton ereszkedtünk, majd a műutak kereszteződésén átvágva a Tokodi-pincék felé indultunk tovább. A Kavics-laknál pecsételtünk, majd a házigazda kedves invitálásának engedve rögtönzött "tárlatvezetésen" vettünk részt. Nem kérdés, hogy az egyszerű folyami kavicsokból készült különböző tárgyak, figurák kreatív szellemre vallanak! Túl sokat nem időztünk, és az ismételten szemerkélő esőben nekivágtunk a mai nap utolsó emelkedőjének.

A különösen magas páratartalom miatt egyáltalán nem esett jól ez az egyébként viszonylag rövid szakasz, és jó volt kicsit megállni a Kőszikla lapos tetején. Közvetlenül a meredély alatt a tokodi szőlők, északra a Duna, míg kelet felé a Hegyes-kő és a Nagy-Gete vonzották a tekintetet. Napsütéses időben nyilván sokkal szebb és barátságosabb arcát mutatta volna a táj, de a mai napra nekünk inkább az eső jutott…

A Kősziklától továbbindulva a kék jelzés már egyenletesen lejtett Mogyorósbánya felé, így a széles, jól járható erdei úton gyorsan elértük a falu főterét. A Kakukk sörözőnél elhelyezett MTSZ-es bélyegzővel negyed 5 körül zártuk a napot, és ekkora már megszületett bennünk az elhatározás: erre a szakaszra mindenképpen visszajövünk, de lehetőleg egy sokkal kellemesebb időben!

(Utóirat: a szakaszt 2012. június 16-án ismételten bejártuk, és ekkor készültek a fényképalbumban látható fényképek is.)

Galéria

www.innatura.hu